Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pisze vakond.

Ez a vakond egy domb tövében éldegélt. A domb árnyékot adott a tűző napsütéstől és megvédte a hideg szelektől, de bizony a napsugarakból is felfogott jócskán, és néha hűvös volt a tövében üldögélni a ház előtt. A vakond már egész megszokta, hogy reggel élvezhette néhány óráig az éltető napsugarakat, a nap további részében pedig védett biztonságos időjárás vette körül.  Ám egy nap arra lett figyelmes, hogy vágyik a melegre. Vágyik arra, hogy délután is ragyogás vegye körbe. Vágyott rá, hogy ha égetik bőrét a napsugarak bemenekülhessen a házba, és igen tudni akarta milyen is az, amikor addig süti a nap amíg csak bírja. A saját bőrén akarta érezni mi van még azon túl, amit már ismer. Gondolt egy merészet. Épített egy alagutat, amelynek vége távolabb ér véget a domb árnyékától. Egy délután felbukkant az alagút végén és kidugta fejét. De nem volt se napsugár, se hideg szelek. Nem távolodott el a dombtól eléggé s bizony itt is árnyékban volt még.  Csalódott volt? Nem. Még ha nem is érte el célját, örült, hogy már kintebb van korábbi territóriumán és mégsem érte semmi baj. Ez felbátorította és másnap újult erővel ásott tovább.

Hogy kibukkant-e másnap a napfényre? Igen. Széles mosollyal nyugtázta a délutáni sütkérezést, majd kimerülve, elégedetten tért vissza az árnyékos domb oldalán álló házikójába.