Mindig csinálunk valamit. Hol ezt, hol azt. Hol gyorsan, hol lassan.

Sietünk – tötyörgünk. Elkezdünk – befejezünk.  Sok a dolgunk – kevés a dolgunk. Aztán utólag mégis azt gondoljuk, hogy

már rég meg kellett volna tenni,

már rég el kellett volna kezdeni,

már rég be kellett volna fejezni.

Halogatunk. Amikor tudjuk, hogy meg kellene tenni valamit, de félünk. Amikor minden mást fontosabbnak ítélünk. Amikor kifogásokat találunk arra, hogy miért nem tesszük meg. Mikor még mindig szerezni akarunk valamit mielőtt belevágunk.

Hogy is van ez?

Mindig csinálunk valamit és mégis halogatunk. Ez csak úgy lehetséges, ha van olyan, hogy nem azt tesszük, amit éppen tennünk kellene – s mindegy miben nyilvánul meg lustaságban, vagy munkamániában.

Állj meg egy kicsit! Csak egy pillanatra. Nézz szét. Gondolj egy kék kockára, egy zöld háromszögre majd egy sárga körre. Aztán kérdezd meg magadtól: Nem felejtettem el valami fontosat?

Egy ölelésre, egy figyelmes tekintetre, egy kérdésre a kész válaszok helyett, pár pillanat is elég. Nem feltétlenül kell mindenre sok idő. Nem csak egész estés társasok vannak. Nem csak 15 oldalas meséket lehet olvasni. Nem kell órákat gyakorolni, ha 5 perc után már csak az időnket vesztegetjük.

Sóból is elég egy csipet. Mégis mennyire tud hiányozni, ha nincs.

A gyerekek hamar felnőnek. Amit ma megtehetsz …, ki tudja milyen gyorsan érkezik a holnap.